Ahogy megyek az utcán megannyi üres tekintetü ember jön velem szembe az utcán.És igen, végignéznek rajtam, mert én kimutatom az érzéseimet.Rajtam látni, ha fáj valami.De igazán csak az láthatja, aki ismer.Hiszen ha valami bánt, akkor próbálok úgy tenni, mintha semmi se történt volna, és ezért megőrülök.Teljesen elveszítem a fejem.Próbálok ezen változtatni, de nem megy egyről- a kettőre.Visszatérve az emberekhez.Ők tényleg neméreznek semmit, vagy csak álca?Álcázzák az érzéseiket?Felveszik ezt a karótnyelt, ürestekintetű, bábupózt, és elhitetik mindenkivel, hogy velük nincs semmi?Talán nem akarják, hogy sajnálják őket?Ezzel mondjuk én is így vagyok.De nemtudom elképzelni, hogy nem csal mosolyt az arcukra, egy kisgyermek nevetése, egy kósza napsugár.Mért nem látni az együttérzést rajtuk, amikor egy hajléktalan mellett mennek el.Mért nem ijednek meg, amikor valami idióta gyerek átszalad a piroson a kocsi előtt.Valahogy ez felfoghatalan számomra.Aztán ahogy haladnak el mellettem a robotnak tűnő emberek látok néhány igaz tekintetet.Látok embereket, akiknek ragyok aszeme, mosolyognak, vagy éppne sírnak.Szemükben ottvan a kétely, megbocsátás, szeretet, félelem, megértés, együttérzés.Ilyenkor a szám sarka elindul fölfelé.Annyira megnyugtató a nagy tömeg között észre venni azokat, akik kitűnnek ebből a tömegből.
Amúgy változott a véleményem.Eddig nem akartam megöregedni, nem akartam, hogy az emberek sajnáljanak.De most valahogy azt érzem, hogy sokáig szeretnék élni.Ennek talán egy legfőbb oka van.Mikor jövök haza, vagy megyek az iskolába, vagy éppen csak kinézek az ablakon, mindig látok idős házaspárokat.Akik még mindig feltétel nélkül szeretik egymást.Mindent együtt éltek meg, és ki tudja már, mióta vannak együtt.Ez olyan leírhatatlan érzéseket kelt bennem, ami átjárja az egész testem, és melegséggel tölt el.Tehát figyelem.Aki engem feleségül vesz, az mellettem marad egy egész életre.Megértettük egymást?:D
Szeretlek.ezen soha semmi nem változtat.
